“Mosom kezeimet…” Semmelweis 200 / Karinthy Szalon, Budapest, 2018.04.24-05.18.

Mosom kezeimet

Pataki Gábor megnyitó beszéde, Karinthy Szalon, 2018.04.24

A tisztaság, a fertőtlenítés, a műtétek előtti hosszas rituális bemosakodás mára olyannyira az orvosi hivatás magától értetődő attribútumává vált, hogy igazából nehéz elképzelni, hogy a 19. század közepén milyen elkeseredett, heroikus és tragikus küzdelmet kellett folytatni bevezetéséért. Egy tapasztalatok alapján született zseniálisan evidens felfedezés ütközött egy magas társadalmi helyzetű szakmai kaszt vélt presztízsével és megcsontosodott nézeteivel, egy periférikus helyzetű Dávid folytatott önmagát is felőrlő, s Góliátot csak önnön méltatlan halála után lebíró küzdelmet.

A megoldás ráadásul egy tényleg egyszerű, a kiállítás címével összefoglalható cselekedet. Az sem tekinthető véletlennek, hogy éppen a Magyar Művészkönyvalkotók Társasága emlékezik meg most erről az évfordulóról. Hiszen – legyen szó idősebb, pályáját, formanyelvét, művészi gondolkodását évtizedek óta alakító alkotóról vagy friss kísérletező kedvű, sokfelé nyitott fiatalról, festőről, fotósról, grafikusról, tervezőről – valamennyiüket megigézi a fehér, szűzies papír színe, szaga, állaga, s a vele való foglalkozás végtelenített izgalma. Mintha Borges Alefje testesülne meg e négyszögletes tárgyban, szinte a világ teljességét magába foglalni tudó ponttá, kimeríthetetlen lehetőségek tárhelyévé, kiindulópontjává válhatna a könyv. Éppen a benne rejlő nyitottság-potenciál miatt lehet ez esetben is origó, installációk, videók ihletője, talált tárgyak, objektek és festmények apropója, összességében egy színes, invenciózus, műfajilag is változatos kiállítás animátora.

Pedellushoz illő lenne most névsorolvasás-szerűen beszélni mind a 21 alkotóról s az általuk készített munkákról. Ez alkalomból inkább csak jelezni célszerű asszociációik, intencióik sűrűsödési pontjait. Többeket foglalkoztatott Semmelweis tántoríthatatlan elhivatottságból, szakadatlan kíváncsiságból, akaratból, az ostoba tekintélytisztelet elleni fellépésből, haragból és önvádakból összeszőtt személyisége, sorsa. Megidéződött a kései bidermeier finom, már-már presziőz, a felszín nyugalmát, kedélyes elrendezettségét sugalló világa, s a valóság nyers, véres foetusokkal, nyákokkal, sebekkel, érzéketlen és kegyetlen orvosi beavatkozásokkal kísértő ellentéte. De felidéződik a szülő nőkből óhatatlanul statisztikai adattá válók sorsa is. Fontos szerephez jut valós és festett változatban is az egyik legegyszerűbb és legnagyszerűbb civilizatorikus vívmány, a szappan is, s az ehhez köthető „tiszta kéz” fogalma is.

A tisztaságtól már csak egy lépés az ártatlanság, s az ehhez kötődő magzathoz, újszülötthöz, csecsemőhöz tartozó képzetek felbukkanása. A terhes nő és magzata viszonya egy fantasztikus és poétikus installációban vagy egy papírból nagy gyengédséggel kivitelezett anyaméh védelmében. De a tisztaság általánosabb értelmében is megjelenhet, akár egy önnön súlyától hullámokba aláhulló papírcsík formájában, vagy az élet és halál közé metaforikus átjárót nyitó könyvecske alakjában.

S bár Poncius Pilátus alakja, példája közvetlenül nem idéződik itt most fel, de közvetve a vele fémjelzett dilemma, a művészi felelősségvállalás kérdése, az alkotó szabadságának, az őket látogató kísértéseknek, a felfedezések villanásainak elegye azért itt van a levegőben. S ez a kételyekből és illuminatív pillanatokból összeálló fluidum most talán sűrűbben érzékelhető e falak közt a szokásosnál. Mert bár a művészet nem adhat megoldást az emberi egzisztencia és társadalom alapvető kérdéseire, de feloldást nyújthat talán. Nem mentheti meg az embert akképpen, mint Semmelweis az anyákat, de magát a küzdelmet meg tudja jeleníteni. S talán ez sem kevés.